Azt mondják, a téma az utcán hever. És ez így is van. A baj akkor kezdődik, ha nem tudunk belőlük szelektálni. Mi az a téma, ami mindenkit érint, mindenkinek van véleménye róla, és nem bánt senkit? No, olyan nincs.
Ma összefutottam egy emberrel, aki a látottak, és hallottak alapján segíti a halmozottan hátrányos helyzetű embereket, nem e város lakója volt, minden valószínűség szerint fővárosi, unatkozó értelmiségi. Akinek két betűvel kezdődik a neve, mint Bubónak. Nem elegyedtem vele szóba, a körülmények nem engedték. Olyan emberke volt, aki segítő szándékát kimondottan egy telepre koncentrálja Ózdon, hogy visszaadja a pozitív identitást azoknak, akiknek elveszett.
Bubó fekete szövetkabátjában, fekete nadrágjában, fekete zakójában és fekete pólójában első látásra papnak tűnt. De, mint kiderült, nem volt isten szolgája. A váróban hamar szóba elegyedett két fiatal hölggyel, akik szemtelen kíváncsisággal érdeklődtek felőle. Mindenki hamar megtudta, hogy nem a Mari ura, nem is csinál semmit a Marival, csak segíti Marit. Sőt azt is megtudta mindenki, hogy bárkinek segít a telepen, ha kérik.
Persze, mindez harsány hangon, elég idétlenül zajlott. Bubó inkább volt lenéző, de mégis évődő, mint egy szociálisan érzékeny ember. A két lány kissé visszamaradottnak tűnt, igaz, Bubó is hasonlóan festett. Senki nem kérdezősködött, az akaratlan fültanúk csendben álltak, kínos csendben. Aztán a beszélgetés lassan abbamaradt, ám előbb még előkerült egy igazolvány, igazolni, hogy az úr valóban dr.
Kérdezni akartam, de nem mertem. Hirtelen én is elveszítettem az identitásomat. Nem csak a pozitívat, hanem az összeset. Meg akartam kérdezni, hogy valóban segíteni jött? És azt is, hogy megéri-e ez neki. Nem anyagilag, lelkileg. Mivel szűk 5 perc alatt röhögés tárgyává lett a két lány előtt. Aztán azt is jó lett volna megtudni, hogy vajon ő miért vette palira a két fiatalt. Mert tájékoztatni, azt nem tájékoztatott. Egyre csak azt ismételgette, hogy „önöknek a fejével baj van, vizsgáltassák ki magukat”.
Hát így járnak ide segíteni, felemelni, tanítani, helyettünk, mert mi nem tesszük. És így röhögnek rajtunk, messze fenn a fővárosban. Aztán blogot indítanak, dokumentumfilmet csinálnak, és világgá kürtölik, hogy mi, ózdiak milyen szemét alakok vagyunk…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.