Próbáltam kimaradni, próbáltam tolerálni, és sok mindent próbáltam már. A kérdés megosztó, megosztja a várost, az országot, sőt, akár a szűk családi környezetet is. Száz év múlva, majd apró lángocskák fogják jelezni az indulatok fellángolását a történelmi atlaszokon. Ha lesz majd történelem óra akkor, a távoli jövőben.
Most még a valódi indulatokkal nézünk szembe, lassan két hete nagy nyilvánosságban, és persze időtlen idők óta csendben, a fogunk közül szűrve a szavakat. Mert máshogyan nem merünk. Csendben, halkan szitkozódva megyünk el az utcán vizelő ember mellett fényes nappal, csak a gyorsuló lépteink árulkodnak. Szavaink nem. Még azt hinnék, hogy gyűlöletet keltünk. Lesütött szemmel fogadjuk a vendégeinket, ha a hozzánk érkező arról panaszkodik, hogy a szomszéd suhancok a kabátot vennék meg tőle. Nem szólunk, nehogy megsértsük a szomszédot. Meg az identitását. Akkor is csenden állunk, ha a tömött buszokon előttünk tornyosuló bűz már elviselhetetlen.
Most is csend van. Néha hallani a szirénák távoli zaját. Ha nem lenne internet, nem is tudnám, hogy itt is az utcára került a roma-kérdés. Csak itt a romák tüntetnek. Ellenünk, meg azok ellen, akik gárdistásat akartak játszani.
Kedves Gárdisták! Nem kelletek ide. Ha jöttök, „rendet tenni”, országosan is minket figyel majd mindenki. Aztán ti elmentek.
Mi pedig itt maradunk. Csendben, és egyedül.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.