„Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.”
(Radnóti Miklós: Töredék)
Minden, ami ma országunkban játszódik, tánc, a borotva élén. Lesznek, akik sikeresen végig járják a táncot, és lesznek, akik véresen hullnak majd süllyesztőbe. Éppen ezért, nem akarok táncolni.
Olyan korban élünk, amire nem lehetünk büszkék. 20 éve szabadságot kaptunk, lehetőséget arra, hogy másképpen csináljuk, kivívtuk a demokráciát, és játszottuk a felnőtt, felelősségteljes európai országot, miközben a problémákat nem hogy megoldottuk volna, hanem még tovább is tetéztük. Az a baj, hogy még ma sem tudjuk megoldani ezeket. Helyette sorban masírozunk a sávos kendőkben, kapát, kaszát egyenesítünk, és ellen - tüntetünk, újságokat teszünk tiltólistára, és hazudunk. Azt legalább éjjel-nappal.
Jó városunk, Ózd kettészakadni látszik. Vannak, akik foltozzák a repedéseket, vannak, akik szakítják, s vannak, akik tudomást sem vesznek az egészről. Egyben azonban mindannyian egyformák vagyunk: félünk a másiktól.
Itt élünk. Mindannyian. Aki tehette már elment innen, aki itt maradt az éppen osztódik, kétfelé. Mert most ez a sikk. Aztán, kb. 1 év múlva tovább osztódunk, aszerint, hogy pirosak, kékek, zöldek, vagy narancssárgák vagyunk. Pedig ez a terület egy ország, egy haza, egy nép.
Addig, amíg mi magunk szét nem ziláljuk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.