A kényszerű szünet után még mindig nem én fárasztom szemizmaikat, egy nagyon kedves ismerősöm osztotta meg velem álláskeresési tapasztalatait. Olvassák, és okuljanak! Ő is beleegyezett…
A kezdetek kezdete
I. rész
I. rész
Közel 13 év kellett, hogy rájöjjek arra, valahol elrontottam az egészet. Ez nem az én pályám, nem is volt soha, és nem is lesz az. Az elmúlt négy évem azzal ment el, hogy segítsek ezen, és most, amikor itt állok az új életem kapujában, puff… becsukták előttem.
Egyszer azt mondta nekem egy tanárom, hogy a szocializmusban az volt a rossz (többek között), hogy valakit, ha rátettek egy sínre, azt onnan többé le nem vehette senki! Esetleg Kádár apánk, ha valami nagyon kisiklott. Most, amikor már nincsen átkos, és mindenki arra a sínre teszi a fejét, amelyikre akarja, mégis úgy érzem, hogy valahol, valakik eldöntötték ebben a nagyvilágban, hogy ki hol hajthatja nyugovóra a fejét, és hol nem.
Tehát, becsukták előttem az új élet kapuját. Először még nem is bánkódtam, azt gondoltam, a közel 20 év után egy kis pihenés rám is rám fér. A fene se’ gondolta, hogy a kapukulcsot így eldugják! Munkanélküli lettem. Ezen nincs mit szépíteni, ez van. Gondoltam, jól elleszek, kitanulok valami flancos szakmát az állam pénzén. Nem én tehetek róla, hogy nem így lett!
Első jelentkezésem a munkaügyiben olyan élményekkel gazdagított, hogy ha felkészülés nélkül kellene mesélnem róla, biztosan az ablakot venném célba, és ugranék!... Egy szó, mint száz, megalázó élményekkel gazdagodtam, pedig nem bántott senki. Már a központ felé közeledve erőt vett rajtam a remegés. Túl, a rendőrlámpán, mintha az élet is megállt volna, egy-két gyalogos járt csak arra, az autók meg folyamatosan zúgtak el a fülem mellett. Olyan volt, mintha az autópálya szélén, a tilosban járva a halál felé gyalogoltam volna. Kicsit (na jó, nagyon) szégyenkezve érkeztem meg, szerintem mindenki tudta, hogy hová igyekszem, mert arra a benzinkút és a spic kivételével nincs semmi. Gyalog, gyerek nélkül?
Na mindegy. 8 előtt 2 perccel érkeztem. A járdáig állt a sor. Kínos precizitással várták a bent lévők a munkaidő kezdetét, egy másodperccel sem nyitották volna hamarább az ajtót. Pontban 8 nullakor nyílt a bejárat, de nem ám, bemenni! A sor még legalább 10 percig kint kígyózott. Vagyis, ha eddig még csak a család tudta szomorú sorsodat, biztosra vehetted, hogy mától az egész város erről beszél.
Odabent? Az már egy másik történet…
